Szavak nélkül
Szeretettel minden vaisnavának.
A varsanai házban javában folyt a főzés, és bár ez minden nap kétszer-háromszor is megtörtént, mindig olyan volt a légkör, mint a süllyedő hajón. Senki nem tudta a feladatát, a szolgálólányok ide-oda szaladgáltak, vagy tétován tekintgettek az ajtó felé, ahol három egymásra polcolt párnán trónolt Dzsatilá, a ház úrnője. Stratégiai helyzeténél fogva, de pusztán a termetes termetével is hatékonyan eltorlaszolta a bejáratot. Erre azért volt szükség, hogy senki ne léphessen ki az engedélye nélkül. A kevésbé létfontosságú kérdésekben a lánya, Kutilá döntött. Csípőre tett kezekkel irányította a lányokat, terv és rendszer nélkül.
– Mire vársz még? Ezerszer is megmondtam, hogy először a gyömbért kell felvágni! De vékony csíkokra vágjátok! Abhimanju ki nem állhatja, amikor olyan vastag darabokat tálaltok eléje, mint az ujjam.
Anyjával ellentétben, Kutilá vékony volt, amilyennek a gyömbért kívánta. Éles hangja a ház legtávolabbi sarkába is elhallatszott. A párnapos borjak ijedten rezzentek össze az istállóban, amikor Kutilá kiadta a parancsokat: A kisasszonyok is lássanak munkához! Nandagrámában ég a kezük alatt a munka, itthon meg csak sóhajtoznak. Legalább valami édességet szíveskedjetek összeütni. Például modakát, azt nagyon szereti Abhimanju.
Rádhiká vállat vont, de csak gondolatban, mert az ilyesmiért szidás járt. Összenézett a barátnőivel, aztán megadóan hozta a lisztet és a mézet. Tej? A tej elfogyott, csak egy üres sajtár árválkodott a sarokban.
- Miért nem hoztátok be a tejet? – kérdezte Kutilá teljesen feleslegesen.
A szolgálólányok meg sem fordultak, elmélyülten szeletelték tovább a gyömbért, répát és a banánvirágot. Rádhiká és a barátnői színlelt buzgalommal szitálták a lisztet.
- Anyám, sóhajtotta Kutilá, én igazán nem tehetek róla. Kiteszem a lelkemet, már nem is parancsolok, csak kérek, alázatosan kérlelem a hölgyeket, hogy mindent hozzanak be a konyhába, mielőtt elkezdjük a főzést. De mintha a falnak beszélnék. Anyám, kérlek szépen, engedd meg, hogy behozzam a tejet.
- Még mit nem. - vetette oda Dzsatilá mérgesen. Ez nem a te dolgod. Van itt vagy tíz szolgálólány, majd az egyik megfogja a sajtár fülét, kiviszi, és kegyeskedik behozni egy másikat.
A lányok azonban pontosan tudták, hogy mi következik, és meg sem mozdultak. Ha valaki megszólal, ha csak annyit merészel mondani, hogy ő majd Dzsatilá azonnal leteremti.
- Ismerlek, tudom, hogy miben sántikálsz. Elindulsz, aztán órákig téblábolsz az udvaron. Aztán azt meséled, hogy Abhimanju megint nem tette a helyére az edényeket. Én tudom, hogy a fiam nagyon szorgalmas! Elegem van a csípős megjegyzésekből!
– Ha meg valaki összeszedi minden bátorságát, és azt mondja, ez a Grihini dolga lett volna, de szokás szerint megint elfelejtette.
Bár érdemes néha megkockáztatni egy ilyen tüskés megjegyzést. Dzsatilá egész terjedelmében felháborodik, vörös lesz, mint a bandhúka virága, és rövid, alig három napos eligazítást tart az erkölcsös viselkedésről, az illemről és a jó modortól, különös tekintettel arra, hogy az ő családja milyen előkelő. Még Vradzsa királynője is megbecsüli; éppen tegnap küldött neki egy szekérderéknyi rizst Jasodá anya.
A lányok tehát hallgattak, csak Rádhiká barátnői beszélgettek halkan egymás között.
- Mi az, mit titkolóztok? – mordult rájuk Kutilá. Azt hiszitek, nem tudom, mit terveztek? Majd hirtelen ötletnek engedve, rákiáltott Málinira, aki ijedtében kiejtett a kezéből egy cseréptálat.
- Siess már, és hozd be a tejet!
Dzsatilá nagy nehezen elkászálódott az ajtótól annyira, hogy Málini kiférjen mellette, az üres sajtárral együtt. Odakinn ragyogóan sütött a nap. Málini egy pillanatra a szeme elé kapta a kezét. Istenem, mit kapok ezért a cserépért, gondolta rémülten. Kutilá meg fog verni. Nagyon könnyen eljár a keze. De a következő pillanatban már elfelejtkezett az eltört cseréptálról, Kutiláról, és az egész boldogtalan életéről. Ki az ott, a szederbokrok mögött? Megcsillantak a drágaköves ékszerek, a szél belekapott a finom, sárga selyembe. Milyen merész, gondolta Málini elismerően. Egyáltalán nem fél az úrnőtől. Kineveti Kutilát, könnyezik a szeme, rázkódik a válla, és vidáman tapsol. Kutilá majd megpukkad mérgében, de persze nem tehet semmit Krisna ellen.
Krisna intett a szemével. Málini két-három lépést tett, de aztán elbizonytalanodva megállt. Hiszen Dzsatilá ott ül az ajtóban. De Krisna megértette a helyzetet, és csak ennyit kérdezett.
- Ott van?
Málini bólintott, és már futott is az istálló felé. De hol vannak a sajtárok? Abhimanju kivitte a leveles színbe. Ez nagyon okos dolog volt, és még csak le sem takarta az edényeket. Panaszkodni nem érdemes, mert Abhimanjunak mindig igaza van.
De mi történt? Dzsatilá fölállt, nehézkesen, de határozott léptekkel elindult a belső szobák felé. Halaszthatatlan dolog ebben a fontos pillanatban? Krisna elégedetten mosolygott, és elindult a konyha nyitott ajtaja felé. Nem egészen egyenesen, inkább csak oldalirányban, hogy elkerülje a szívderítő találkozást Kutilával. Szudévi azonban észrevette, és megrángatta Rádhiká ruháját.
- Mi az, csapott le rájuk Kutilá, miről beszéltek? Mi van itt?
– A sáfrány, amit majd be fogunk áztatni a tejbe, felelte békítően Szudévi.
Kutilá visszavonult és veszekedni kezdett Grihinivel. Csak úgy zengett a konyha! Dzsatilá anya is hallhatta a belső szobákban. Ezt a pillanatot használta fel Krisna, hogy megálljon az ajtó takarásában. Elővett egy narancsot a ruhája redői közül, és a magasba emelte.
Rádhiká arca sugárzott, mint a hold, amikor kiszabadul Ráhu torkából. Kutilá háttal állt, és a szegény Grihinit csepülte, aki pedig egyáltalán nem érdemelte meg ezt a durva bánásmódot. Rádhiká felmérte a helyzetet. Van itt egy nagy, sárga tál, egy kis jóakarattal azt lehet mondani, hogy olyan, mint a nap korongja. Bátran benyúlt a tűzhely még meleg hamujába, aztán a korommal pontot rajzolt a tálra; nem a közepébe, hanem egészen közel a pereméhez. Krisna megint csak bólintott, aztán, még mindig az ajtó takarásában, megfordult, és kisétált az udvarból. Eddigre Kutilá szerencsésen befejezte a mondanivalóját, Dzsatilá anya is feltűnt a másik irányból; Rádhikának azonban még maradt annyi ideje, hogy tisztára törölje a tálat.
Rejtélyes dolog? Biztosan nem, hiszen Lalitá alig tudta elfojtani a nevetését. Rádhiká és a barátnői elégedett pillantásokat váltottak egymással. A többiek semmit nem vettek észre. Közben Málini is meghozta a tejet, ami elterelte a figyelmet az általános izgalomról. Végre be lehetett áztatni a sáfrányt. A cseréptál nyomai már a tűzhely alatt lapultak, és Málini megmenekült.
Mi történt itt? Krisna fölemelt egy narancsot, ez volt a kérdés. Rádhiká felrajzolta a naplementét jelképező fekete pontot a sárga napkorongra; ez volt a válasz. Így, szavak nélkül beszélték meg, hogy mikor találkoznak a szokott helyen: a Jamuná partján, a nagy kadamba fa tövében.